Az utolsó anatómia óra című munkám egy képinstalláció, mely a látható és nem látható fogalmával foglalkozik. Egy homogén vörös színnel lefestett vászonból, egy állványzatra helyezett TV készülékből és egy fekete-fehér ipari kamerából áll. A TV és a tetejére szerelt kamera szemben található a falon függő képpel. A néző az installáció terébe belépve a tévében meglátja önmagát és a festmény láthatatlan képét, azaz kettőjük tükörképét. Ebben a helyzetben a TV mint egy tükör funkcionál, mivel a nézővel szembe van állítva a kamera és a TV (továbbiakban ebben az értelemben használom a tükör és a tükörkép fogalmakat). Tehát az ember a látvány egy másik valós nézetével szembesül, melyet az emberi szem nem képes érzékelni. A kamera azt mutatja, ami a vásznon valójában látható: egy rajzot. A néző belép a második képbe, interakcióba lép vele. Ennek célja, hogy elhiggye, hogy a festményen tényleg egy rajz van, s a kamera és a TV csak egy tükör, egy digitális tükör, melyben egy másik valóságot fedezhet fel. Így válik a láthatatlan kép láthatóvá. A festményen megjelenő képen tíz festő szerepel, akik éppen modell után rajzolnak. Középen két alak, feltehetőleg az egyik a modell, a másik pedig a mester, aki talán éppen az izmok tapadását magyarázza a hallgatóknak, akik láthatóan korántsem őt figyelik, hanem inkább egymás munkáját; valahogy mindenki mást csinál.

A rajz, amit a TV képernyőjén látni vélünk, mintha szénnel lenne felrajzolva. Kontúros vonalas rajz, a vonal vastagsága közel 35 mm. Ekkora vonalvastagság azért szükséges, mert a kamera által közvetített kép a keletkezése során tengelyes tükrözéssel1 jelenik meg, s mint bármely tükörkép esetében, ez azt jelenti, hogy a két alak – a valós és tükörkép – közötti távolság pontosan kétszerese a valódi tárgy és a tükör közti távolságnak. Tehát ha a festmény és a kamera között 5 méternyi távolság van, akkor a kép és annak tükörképe közötti távolság 10 méterre növekszik, és így tovább. A vonalak viszonylag nagy távolságban már nem lennének láthatóak, ha vékonyabbak volnának.

A képinstalláció terve még 2010-ben született meg, de mivel a technikai megoldás nagyon sok akadályba ütközött, emiatt az installáció részeleme – vagyis maga a kép – csak 2012-ben készült el. Az alapgondolat és a kivitelezés több területet is érint, melyeket a dolgozatban bemutatok, hogy a tárgyegyüttes teljes kialakulása érthetővé váljon. Ezek között fontossági rangsort nem lehet felállítani, esetlegesen csak kronológiai sorrendet meghatározni.

A munka technikai szempontból a festészeti anyagtan, a fotográfia – fénytan és a kriptográfia, pontosabban a szteganográfia területeit érinti. Mivel egy fametszet és egy rézkarc adott ötletet a kiinduláshoz, így történelmi és filozófiai utalás is megjelenik az installációban. A technikai-technológiai területek viszonylag távol állnak egymástól, ezért az absztrakt, kreatív kapcsolódási pontokat nem lehet megérteni, ha a fotográfia, fénytan, festészeti technika és az anyagtan idevonatkozó ismereteivel nem vagyunk tisztában.